Téli Hangulat 

Jég ül a fákon,
Fagy dala cseng.
Csend van a földön
 S csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág
Büszke agancson
Fagy muzsikál.
 

 
 

 
Fagy koppan fél lábon
Hó szállong szélszárnyon.
Holt erdőn zöld hajtás,
Gömbbé vált sóhajtás.
Alvó fák – gyöngy álma,
Befödi hópárna.”
 

 
Hó, hó, friss hó,
angyalváró
gyöngyehulló
gyöngyvirág-hó-
csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,
kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.


 
Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy rigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a rigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.
 

 
Hó hull az ágra,
s apró kis pelyhek
szél karján vígan
libbennek, lengnek.
Felkel a szél most,
jól megkavarja-
Pelyheket szép nagy
buckákra rakja.
Hófehér dombok,
mint téli álom-
csillogva ringnak
hófehér tájon.
 

 
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!
Te zöld vagy nemcsak nyáron át,
de télen is, ha hó leszáll.
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
hűséges a te lombod!
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!
Kis fácskád áldott ünnepén,
hány boldog álmot láttam én.
Ó szép fenyő, ó jó fenyő,
oly kedves minden ágad!
 

 
Jég ül a fákon,
Fagy dala cseng.
Csend van a földön
 S csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág
Büszke agancson
Fagy muzsikál.
 

 
Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.
Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.
Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.
Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.
 

 
Lábam alatt ropog a hó,
fehér minden földön-égen:
ez az, ami nekem való,
erre vártam egész évben!
Legjobb most a hópelyheket
bekapni a levegőben,
nyelvem hegyén olvadjon el,
attól leszek jó erőben!
Jó a jégen korcsolyázni,
szánkót húzni fel a hegyre,
vagy az utcán hógolyózni,
hóemberek jönnek szembe.
Aztán, ha már jéggé fagytam,
kezem-lábam megdermedve
uzsgyi haza, vár a paplan,
nem vagyok én jegesmedve!
 



 

Furcsa némaság telepedett a tájra,
a természet csak bámult az éjszakába,
hangtalan felhők csendben úsztak az éjben,
pelyhekkel dobálva a földet, mint régen.
Az álmából ébredő szél csak vacogott,
a sötétben megbúvó tél már kacagott,
nagy égi trónjáról lógatta lábait,
naponta átírta megfagyott álmait.
Ordító hideg lett, semmi sem motoszkált,
néha egy eltévedt napsugár poroszkált,
körülnézett jól a dermedt, fagyos tájon,
lesz itt bőven dolga ezen a világon.
 

 
Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.
Wass Albert
 

 
Zelk Zoltán:

Téli fák
Nem fáztok, ti téli fák,
mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
s az őszi aranyruhát.
Ejnye, ejnye, téli fák,
ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
nyáron viseltek ruhát.